Hazugság. Tőled búcsúzni sem volt könnyű. 95' nyár végét írtunk és ahogy a nyár elmúlt, valami körülötted is megváltozott. Már nem viccelődtél annyit és a mosolyod is fakult. Hónapról hónapra gyengültél. Nem tudtam pontosan mi a baj, csak azt láttam, hogy a helyzet egyre csak nehezül. Te nem kértél semmit, csak nyugalmat és békét, hogy amíg vagy, addig meghitten velünk lehess. Annak a napnak minden pillanatára emlékszem. Január volt és vasárnap. Rettentően hideg, tudod az a csontig hatoló. Mentünk hozzátok, engem már nem engedtek be hozzád. Anya és Mama az orvossal diskurált. Szükség van-e még morfiumtapaszra, eddig hallottam, majd halk léptekkel beosontam hozzád. A kályhában égett a tűz, de az ablak is nyitva volt, mert már a fájdalomtól semmit nem tudtál elviselni, se a meleget, se a hideget. Amikor megláttalak hirtelen megijedtem, hiszen alig voltál 35 kiló. De azonnal megöleltelek, elmondtam, hogy mennyire szeretlek és hogy minden rendben lesz. Sírtam, te pedig erősen megszorítottad a kezem. Ekkor lépett be Anya. Nem volt ideges, csak közölte, hogy köszönjek el, mert mennünk kell haza. Másnap éreztem, hogy baj van. A suliból sétáltam haza, a vasút környékén találkoztam a szomszéd Zsuzsival. Ő mondta, hogy siessek, mert sok autó áll a házatok előtt és biztos, hogy baj van. A bolttól szaladtam, a sarkotokon hirtelen megálltam. Kifordult előttem a halottas kocsi. Tudtam mi ez, hisz korábban láttam már ilyet. Krokodil könnyekkel sprinteltem a házatokig, nem törődtem senkivel, a szobádig rohantam. És te már nem voltál ott. Elmentél.

Most még sem fájdalmamban írok, hálás vagyok. Jól hallod, hálás vagyok a Jó Istennek, a sorsnak vagy bár akárkinek, aki lehetővé tette, hogy te lehettél a nagyapám. Annyi mindent tanultam tőled. Neked sosem okozott gondot játszani vagy beszélgetni velem. Emlékszel, amikor a fiúk osztálykirándulásra mentek Anyával Egerbe, én meg beteg lettem. Hánytam, diétára kárhoztattak. Háztartási keksz és tea. Csokira ácsingóztam és te elmentél nekem kimérős bon-bonért. Becsempészted a Mama elől. Máig nem értem, de mire Anyáék hazaértek meggyógyultam. Annyiszor gondolkodtam, mi lett volna, ha...

Ha erősebb vagy, mint a rák? Ha kaptam volna még öt évet belőled? Vajon milyen lenne az élet veled és tetszene neked az én életem? Annyira kevés volt amit veled lehettem. Még nyolc sem voltam, te már itt hagytál. És abban a nyolc évben mennyi mindent adtál. Megtanultam tőled, hogyan kell feltétel nélkül szeretni. Őszintének és egyenesnek lenni, azóta is te vagy az én példaképem. Valamelyik nap ez akadt a kezembe:

"Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet,a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem."

Hát te is ilyen voltál nekem, mint Márai szavai. Nagyszerű. Látod most majd húsz év után, itt ülök és sírok. Sírok, mert most is hiányzol. Úgy megölelnének, és ha ezt tehetném, tudnám, hogy minden rendben lesz. 

Tatuskám, nincsenek rá szavak, hogy mennyire szeretlek.